„Minden tehetség közös vonása: a kitartás és az akarat”

Kerekasztal-beszélgetés a győztes pályázókkal

 

A KOMA pályázati kiírása kiemelkedő képességű gyerekek, fiatalok nevelését, oktatását célzó programokat kívánt támogatni. Milyen gyerekekre, illetve milyen képességekre gondoltak, amikor megfogalmazták a pályázati programjukat?

 

Herskovits Mária: A Magyar Tehetséggondozó Társaság alelnökeként régóta foglalkozom a tehetség fogalmával és a tehetséges gyerekekkel. A KOMA-pályázat egy meglehetősen nagy vizsgálati anyag feldolgozásához adta a keretet. Maga a vizsgálat felkérésre készült, és a tehetség egészen keskeny szeletéről szólt: az iskolák megrendelése alapján nem volt más dolgom, mint annak bejóslása, hogy a jelentkező gyerekek közül kik fogják nagy valószínűséggel bírni egy nyolcosztályos gimnázium intellektuális terhelését. Tehát amit ennek a pályázatnak a keretében csináltam, az egészen pontosan az iskolai tehetség mérése1, miközben magam is úgy gondolom, hogy a tehetség fogalma messze nem azonos az iskolai tehetséggel.

Bartunek Katalin: A tehetség az én meglátásom szerint olyanfajta kombinatív készség, olyan komplex képesség, amely a kreativitáshoz szükséges. Szoktunk beszélni tehetséges közgazdászról, tehetséges művészről is, de arról ritkábban, hogy ugyanígy lehet valaki tehetséges mesterember. Ez a fajta gyakorlatias tehetség egyesíti a szakmai tudást, a kreativitást és egy nagyon pragmatikus, életszerű szemléletet. A tehetség fogalma a mi szakmánkon belül a művészeti megnyilvánulásokhoz – a divattervezéshez – kapcsolódik elsősorban. Amikor az Aranyvarrótű című pályázatot a ruhaipari szakmunkástanulók számára elindítottam, az volt a célom, hogy a kreatív iparművész-művész szakma területéről elősegítsem a mesterségbeli tehetséget mutató fiatalok bemutatkozását, és a szakmán belül erősítsem magának a mesterségnek a becsületét.

Lukács Jánosné: Ezért három kategóriában – hagyományőrző, önálló tervező és varrásmesterség – hirdettük meg a pályázatot, az utóbbi keretében a pályázók feladata nem önálló tervezés, hanem egy Burda-modell elkészítése volt. A textil egyesület azért tartja fontosnak az Aranyvarrótű pályázatot, mert tagjainkon keresztül jól ismerjük az ipar gondjait, tudjuk, hogy a legnagyobb probléma éppen a tehetséges, szakmájuknak elkötelezett szakmunkások hiánya. Ezzel a pályázattal sikerült sok gyerekben felkelteni az érdeklődést a szakma valamelyik ága iránt.

Kropog Erzsébet: A tehetségnek meg kell mutatkoznia a gyakorlatban akkor is, ha elsősorban intellektuális területen kiemelkedő. Mi a Radnóti Gimnáziumban igyekszünk a gyerekek adottságaira építeni és úgy fejleszteni őket, hogy a megszerzett tudás teljesítményképes legyen. Ehhez kiindulásképpen tisztázni kell, mit is értünk teljesítményen. A hazai iskolarendszer abban méri a teljesítményt, hogy számokban kifejezve milyen a gyerek bizonyítványa. Kiemelkedő teljesítménynek pedig a tanulmányi versenyen elért eredményt tartja, miközben tudjuk, hogy ezek a versenyek többségükben tudásszintet és nem tárgyon belüli gondolkodást mérnek. Mi ezzel szemben azt mondjuk, a teljesítményképes tudást azt jelenti, hogy képes valamilyen alkotást létrehozni. Egy ilyen alkotás – a mi szakmánkban – csak közösen képzelhető el. Minél többféle segédtudomány eszközeit és eredményeit vonjuk be az alkotásba, annál gazdagabb lesz az eredmény, és egyúttal annál sokoldalúbban fejlődik a gyermek az alkotás folyamatában. Ha egy kis projekt végén elkészül egy plakát vagy egy faliújság, abban ugyanúgy benne van a vizuális nevelés eredménye, mint a tartalmában a természettudományos tárgyak anyaga. Fontos, hogy átjárhatóak legyenek a tárgyak. Mi komplexebben igyekszünk felfogni a világot, mint ahogyan azt a különböző tantárgyak keretében szokásos.

Molnár Katalin: A természettudományok felől nézve nagy változást hozott a tehetség fogalmának értelmezésében magának a tudományos munkának a megváltozása. Az egyéni teljesítmények kora ugyanis a tudományban – a természettudományokban mindenképpen – lejárt. Ezzel szemben a magyar közoktatás továbbra is egyéniteljesítmény-centrikus a tanítás folyamatában és az értékelésben egyaránt. Az együttműködési készség hiánya az iskolából kikerülve igen gyakran gátat szab annak, hogy tanítványaink ki tudják bontakoztatni a tehetségüket, egyszerűen azért, mert nem tudnak szót érteni másokkal. Az elit gimnáziumban adottak a tehetséges gyerekek, de ahhoz, hogy a tehetségük kibontakozását elősegítsük, az együttműködés irányába kell fejlesztenünk őket, amit a magyar oktatási keretek egyébként nem biztosítanak. Tehát a természettudományi tananyag csoportos feldolgozására vonatkozó programunk elsősorban módszertani, megközelítésbeli szempontból számíthat újdonságnak.

Herskovits Mária: A tehetséggondozó programok világszerte úgy működnek – az elmúlt húsz évre vonatkozó ismereteim alapján –, hogy éppen az együttműködést helyezik a középpontba. Már nyolc-tíz évvel ezelőtt, amikor a magyar gyerekek részt vettek egy skóciai tehetséggondozó táborozáson, az egyik hazatérő tizenöt éves kislány arról számolt be, hogy a külföldi diákok nem voltak náluk „okosabbak” – nagyjából ugyanazokkal az ismeretekkel rendelkeztek –, de sokkal jobban tudtak vitatkozni, érvelni, együttműködni.

Milyen képességekből, készségekből áll össze a tehetség, s mi az, amit kifejezetten az iskola tud hozzátenni kibontakozásához, fejlődéséhez?

Herskovits Mária: Egészen más szempontok dominálnak, ha az iskolai teljesítményt akarjuk előre jelezni, és mások, ha másféle tehetségről beszélünk. A gimnáziumi terheléshez – amely a vizsgálatom középpontjában állt – kell absztrakciós készség, verbális fogalmakkal való gondolkodás, és kellenek olyan munkafaktorok – ilyen az emlékezet és a figyelem –, amelyek önmagukban nem jelentik „a tehetséget”, de ezeknek a funkcióknak a megfelelő működése nélkül jó teljesítmény nem jön létre. A már említett kreativitást nemcsak azért nem vettük be a vizsgált faktorok közé, mert elég bizonytalanul mérhető, hanem azért sem, mert a kreativitás megléte a nyolcosztályos gimnáziumi teljesítmény szempontjából szinte kontraindikált. Tehát annak, aki tízéves korában nagyon kreatív – hacsak nem egészen kiemelkedőek az egyéb képességei –, nem lesz jó a nyolcosztályos gimnázium, mert másfelé jár az agya, és esetleg éppen azt nem lesz hajlandó teljesíteni, amit ott elvárnak. Ha általánosságban próbáljuk megragadni a tehetséget, az sokkal inkább megérezhető, mint mérhető. A kisgyermek tehetségcsíráit abban szoktuk meglátni, ahogyan kérdez, mennyire kíváncsi, milyen összefüggésekben próbálja látni a világot. Az iskolának abban van kardinális szerepe, hogy a meglévő kíváncsiságot leállítja-e, vagy sikerül munkába fognia.

Kropog Erzsébet: A kicsi azért kérdez, mert érdeklődik; problémaközpontúan látja a világot. Ahhoz, hogy ezt a kíváncsiságot megőrizhessük, a felsőbb évfolyamokon is fönn kell tartani a problémaközpontú tanítás gyakorlatát. Az együttműködés másik fontos tényezője a tanár szerepvállalása. Mi azért használunk számítógépet az önálló ismeretszerzés céljára a tanórán – a tanár jelenlétében is –, hogy ne a tanár legyen az ismeretek egyetlen forrása. Így a tanár kontrollálható, mert máshonnan azonnal információhoz és ismeretekhez lehet jutni. Ez egyben azt is jelenti, hogy a tanár és a diák közötti aszimmetria sokkal demokratikusabb viszonyba vált át; ezzel a gyerek egyúttal abban is tapasztalatot szerez, hogyan lehet különböző szintekről kommunikálni és együttműködni. A tanár partneri szerepét erősíti az az attitűdünk is, hogy a gyerekből indulunk ki: ő fejlődjék, ő nevelődjön, ő bontsa ki a képességeit.

Herskovits Mária: Itt jutottunk el a tehetség egyik legfontosabb összetevőjéhez: ez pedig a motivációs faktor – a gyermek feladat iránti elkötelezettsége, a kíváncsiság.

Molnár Katalin: Éppen a kisebbek nyitottsága miatt kell minél fiatalabb korban elkezdeni foglalkozni a gyerekekkel. Minél hamarabb kerül olyan iskolába, amelyik szinten tartja kíváncsiságát, annál kevésbé záródik be. Korábban, amikor még a jelenlegi 12 évfolyamos iskolánk 8 + 4-es rendszerben működött, sok lezárt gyerek jött be 14 évesen, akiket nagyon nehéz volt megmozgatni és kinyitni. Amióta hat- és nyolcosztályos gimnáziumként működünk, nem így történik. Ez nagy előny a régi iskolaszerkezethez képest, persze nem old meg mindent; például a korai szelekció társadalmi hatásait sem. Fájlaljuk, hogy nagyon szűk az a kör, ahonnan egy elit iskola válogatja a tanulóit, így a kiválasztódás sokban múlik a szülői háttéren. A tehetséges gyerekek nagy része egyszerűen nem juthat el az elit iskolákba.

Herskovits Mária: Valóban ezeknek az iskoláknak a tanulói jó képességű, tanulásra jól szocializált gyerekek, viszonylag homogén társadalmi környezetből. Mire iskolába kerülnek, már megtanították őket teljesíteni. Nem a tananyagot tanították meg nekik otthon, „csupán” gazdag szókinccsel beszélnek, megszokták, hogy a kérdéseikre logikus válaszokat – egyáltalán válaszokat – kapnak, voltak már színházban, múzeumban; megtanították őket az értelmiségi létre egészen kicsi gyerekkorukban, s az előnyüket növeli az is, hogy az érdekérvényesítő helyzetben lévő szüleik mindig is tudni fogják, melyik iskolába adják őket.

Mit várnak el a szülők tehetséges gyermekeik fejlesztésében az iskolától?

Kropog Erzsébet: A mi iskolánkba azért hozzák a gyereket, hogy miután leérettségizett, egyetemista, később pedig értelmiségi legyen. Ez jól látható teljesítménybeli elvárás. A szülők egy része meg is marad ennél, más részüknél megjelenik az az igény, amely ténylegesen az iskola funkciója, hogy valamilyen módon szocializáljon is ehhez az életformához – műveltséget, nyelvtudást, értékrendet adjon.

Lukács Jánosné: Ha az egész ország szempontjából gondolom végig az oktatás szerepét, valóban fontos, hogy legyen elit, de az is fontos, hogy egészében jó legyen az oktatási rendszer. Egy szakközépiskolától mást várnak a szülők, a környezet és a társadalom is.

Mészárosné Dudás Lilla: A szakképzés jelenleg olyan helyzetben van, hogy egyszerűen nem tudunk a szülők szemébe nézni. Korábban a szülők számíthattak arra, hogy a gyerek az érettségivel együtt szakmai végzettséget kap. Ma már öt-hat év, mire szakmához jut, és akkor sem sajátítja el olyan mélységben azt, mint a régi képzésben.

A gyerekek szempontjából pedig nagy baj van a korábban már említett motivációs faktorral. Az új oktatási forma kettévágta a szakmai képzést, első és második évfolyamon egyáltalán nem taníthatunk szakmai tárgyakat. A hozzánk beiratkozó gyerek azt hiszi, hogy ha ruhaipari szakközépiskolába jelentkezik, majd divattervező lehet. Mindig igyekszünk elmondani, hogy ez tiszteletre méltó elhivatottság, de sok-sok létrafokot kell még addig megmászni, hiszen jó divattervező csak az lehet, aki a szakmát is érti, tudja. A hőn áhított szakmát azonban két évig teljesen elzárjuk előle. A diákok tizenhat évesen vehetnek először tűt a kezükbe, így a szakma tisztességes megtanítását sem tudjuk garantálni, a tehetség fejlesztésére pedig végképp nem marad semmi lehetőségünk. Ráadásul – mire a gyerekek tizenegyedikes korukban eljutnak a szakma tanulásáig – gyakran kivész belőlük minden motiváció.

Ilyen körülmények között az Aranyvarrótű című pályázat igazi mentőöv a ruhaipari iskolák számára. Ennek kapcsán sikerül megmozgatni a gyerekek fantáziáját, teret engedve a vágyaiknak. A pályázó gyerekekkel külön foglalkozunk, és ez – ha nem is lehet mindenki győztes – szakmai fejlődésük szempontjából mindenképpen nagy segítség. Tehát tehetséggondozó tevékenységünknek kiváló keretet és célt ad az Aranyvarrótű pályázat.

Bartunek Katalin: Sokszoros energiák tudnak megmozdulni, ha van értelmes cél. Néhány évvel ezelőtt még nagy szó volt bejutni egy ruhaipari szakközépiskolába, akkoriban ez a szakképzés elitjének számított. Ennek tudata a diákok számára olyan motiváció volt, amelyre lehetett építeni. Sajnos mára a szakma értékét vesztette; ruhaipari szakközépiskolába járni már nem siker, hanem sodródás. Egy szárnyaszegett gyerekcsoport kerül oda, amelynek meg kell próbálni megmutatni, hogy ennek a szakmának is vannak értékei, de ehhez kellő motivációként szolgáló célokat kell találni. Ilyen az Aranyvarrótű pályázat. Igyekeztünk minél több támogatót megnyerni, hogy tisztességes díjazásra legyen lehetőségünk. A pályadíjakat a diákok felkészítő tanáraikkal megosztva kapják, mert fontosnak tartottuk, hogy az együttműködő tanárok érezzék munkájuk megbecsülését. A pályázat léte nemcsak az iskolák, de a szakma érdeke is. A pályázat keretében meg szerettük volna mutatni, hogyan tud kapcsolódni a gazdasági szféra az oktatáshoz. Az elmúlt években bekövetkezett iparváltás és gazdasági átalakulás után az oktatás és a gazdaság közötti hidat tudatosan fel kell építeni. A pályázat egyik funkciója, hogy a szakma képviselőitől az oktatás számára visszajelzést nyújt. Mivel erre korábban nem volt gyakorlat, a megvalósítás minden szereplőtől hallatlanul sok energiát és áldozatot követel. A textilipari egyesület felismerte a kezdeményezés egész szakmát érintő jelentőségét, mellénk álltak, és ezzel a segítséggel lehetett mozgalommá szélesíteni az Aranyvarrótű pályázatot. Kapcsolatok, kitartás, óriási energia kellett ahhoz, hogy immáron öt éve életben maradjon ez a kezdeményezés.

Lukács Jánosné: Jelenleg a harmadik Aranyvarrótű pályázat zajlik. 64 iskolából 280 munkával jelentkeztek a gyerekek. Egyesületünk valóban fontosnak tartja a szakma és az oktatás kapcsolatát, hiszen – ha az iparban dolgozó szakmunkásoknál szakmai hiányosságokat fedezünk fel – tulajdonképpen az oktatás problémáival szembesülünk. Társadalmi szervezetként a magunk eszközeivel igyekszünk pótolni a hiányokat: saját tanfolyamaink keretében indítjuk el a hiányzó képzéseket. Rákényszerülünk arra, hogy aktívan figyelemmel kísérjük a közoktatáson belüli folyamatokat, mert az iskolabezárások egyes szakmák létét fenyegetik, és ennek gazdasági következményei vannak. Éppen most szüntettek meg egy belvárosi textilipari technikumot értékes ingatlana miatt, és ez akár a fonó-szövő szakma halálát jelenthette volna. Végül valami maradványt sikerült megőrizni úgy, hogy aktív közbenjárásunkkal egy másik iskola részben befogadta a szakot. Azt a tanulságot mindenképpen érdemes levonni ebből, hogy a szakképzésben nem volna szabad olyan döntéseket hozni, amelyeknek nem gondolják végig a gazdasági következményeit.

Bartunek Katalin: Valójában a szakképzés nem elégíti ki sem a családok, sem az ipar igényeit. Igen nagy probléma, hogy – miként itt is elhangzott – a gyerekek elmennek egy iskolába valamilyen elképzeléssel, és ott azután egészen mást kapnak. Ez súlyos kommunikációs probléma, ugyanakkor több is ennél; hiszen az, amire ezek a jelentkezők vágynak, egyszerűen nem létezik. Magyarországon ugyanis ebben a szakmában – és sok más szakmában – nincs mesterképzés. Nem tudom, hogyan értesülnek a szakmát választó családok arról a tényről, hogy az oktatás gyakorlatilag arra készíti fel a tanulókat, hogy egy életen keresztül emberi erőforrásként olyan munkát végezzenek, mint egy jól beállított automata. S ez sem a hazai, sem a nemzetközi munkaerőpiacon nem elég. A külföldi megrendelők ma még Magyarországra hozzák a nehéz, intellektuálisan is speciális ismereteket igénylő kisszériás munkákat. De ezeket a megrendeléseket csak akkor tudjuk megtartani, ha a munkát kellő szakértelemmel végezzük el. Az Aranyvarrótű pályázattal ezért arra is törekedtem, hogy valahogyan kompenzáljam a mesterképzés hiányát. Azt próbáltam megfogalmazni, hogy a szakmának, a mesterségnek értéke van. Nemcsak az érték, ha valaki kimagaslóan tehetséges és nemzetközi hírű divattervező lesz, hanem annak is van értéke, ha szépen megvarr egy ruhát. Ha megtanulja azt, hogyan kell egy szabásmintát egy divatlapból kivenni, és otthon a családjának tud varrni, már megérte négy évet eltölteni az iskolában.

Herskovits Mária: Azért fontos, amit mondasz, mert az érték és a tehetség fogalmát szét kell választani. Sokszor találkozom azzal a véleménnyel, hogy ami nem hozható kapcsolatba a tehetséggel, az automatikusan értéktelennek minősül – mintha a tehetség ellentéte a tehetségtelenség lenne. Pedig nem erről van szó. Hallatlanul nagy érték a megbízható munkavégzés vagy egy mesterség jó elsajátítása, és sok minden más, ami nem tartozik a tehetség fogalomkörébe. Azt, aki egy Burda-modellt kiválóan meg tud csinálni, nem szoktuk tehetségnek nevezni; jó szakembernek, mesternek, kompetensnek mondjuk inkább.

Molnár Katalin: Ez a mi szakmánkban sincs másképp. Kiemelkedő tehetségekkel mi is nagyon ritkán találkozunk. Ahhoz, hogy ma valakit intellektuálisan kiemelkedő tehetségnek lehessen mondani, sokféle adottság együttes jelenlétére van szükség: például nagyszerűen kell beszélnie nyelveket, szüksége van rendszerezőképességre, egyfajta matematikai gondolkodásra és így tovább.

Kropog Erzsébet: Az értelmiségi szakmának is léteznek alapfogásai, amelyek elsajátítása éppúgy a teljesítmény feltétele, mint maga a tudás. Diákjainknak, hogy értelmiségivé válhassanak, meg kell tanulniuk, hogyan lehet információkhoz jutni, miképpen kell azokat válogatni, földolgozni. Azt is meg kell tanulniuk, hogyan kell vitatkozni: egy érvkészletet összeállítani, az érveket előadni, mások érveit fogadni; hogyan kell a csoportmunkát megszervezni: a munkát elosztani és az eredményeket egyesíteni. Ezek olyan technikai fogások, amelyek nélkül nem képzelhető el teljesítmény.

Úgy tűnik, a különböző szakmák képviselői ugyanarról beszélnek, amikor a divattervezés esetében a mesterségbeli tudás, az értelmiségi hivatással kapcsolatban pedig az információkezelés, az együttműködési készség jelentőségét emelik ki. Érdekes, hogy a tehetség fejlesztésében is az alapkészségek megerősítését hangsúlyozzuk...

Bartunek Katalin: Amikor 1985-ben a Fiatal Iparművészek Stúdiójának voltam a szakmai vezetője, az Air France és a Nina Ricci által szervezett nemzetközi divattervezői pályázaton magyar divattervezők is nyertek ösztöndíjat. Egy évig tanulhattak és dolgozhattak a Nina Ricci Divatházban. Kolléganőnk, Atalay Nóra volt az egyik díjnyertes pályázó, és nagy izgalommal vártuk, amikor egy hónap után hazajött Párizsból, hogy elmesélje, hogyan is működik a Nina Ricci Divatház. Nóra a szó szoros értelmében összetörve jött haza, és kétségbeesve mesélte, hogy neki ott nem a divattervezést tanítják. Ő itthon már sztár tervező volt, iparművészeti főiskolai végzettséggel. Ezzel együtt azt kellett tanulnia a Nina Ricci Divatházban, hogy hányféle tű van, hogy a különböző típusú cérnákat a selyemszáltól a műszálig hogyan kell befűzni, és ezek közül melyik mire jó. És aki reggel nyolc órakor nem lépte át a Nina Ricci Divatház iskolájának a küszöbét, az már nyolc óra egy perckor nem mehetett be, három nap hiányzás után pedig egyáltalán nem mehetett többé, és vissza kellett fizetnie az iskolának az ösztöndíjat. Ma Atalay Nóra az egyik legismertebb – Nyugat-Európában élő – magyar divattervező, egy nagy divatház tulajdonosa. Megtanulta a szakmát, megtanult varrni, megtanulta mindazt megbecsülni és értékelni, amiről itt öt év alatt még csak nem is hallott.

Herskovits Mária: A történetedből számomra az a tanulság, hogy Nóra késve és küszködve ugyan, de megtanulta befűzni a cérnát, és ami ehhez kellett, az minden tehetség közös vonása: a kitartás és az akarat.